Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, hogy szeretem, amikor a színes falevelekről csak úgy csöpög lefelé a köd. De azért az nem egészen normális hogy Brazília kávékészletének felét meg kell innom ha fel akarok ébredni.
Ilyenkor szokott az történni(vagyis,igazából nem csak ilyenkor), hogy sehogysem tudok időben elkészülni, mert elüldögélek a gyerekkel a gyurma mellett, vagy fél órát vacakolok a hajammal. Néha irigylem a kopaszokat. Bár amennyi hajam van, lassan én is abba a kategóriába tartozok, de ami megvan, azt még igyekszem pár tonna hajlakkal a fejemre ragasztani. Ha egy ilyen napon a kocsihoz kimegyek, azzal tölthetem az időt, hogy megpróbálom a párát kívül-belül eltüntetni, amíg a baba körbeszaladja a kertet, hogy csuromvizes cipővel térjen vissza…Persze próbálok én utána kiabálni, de minek, ha úgyis csak a falnak beszélek. A kulcs persze a lakásban maradt, az ebédem felborult, és lefagy a kezem. Jaaaaaj,de nehéz elindulni!!
Úton a bölcsi felé csak az tartja bennem a lelket, hogy melóban ledönthetek még egy bögre kávét, remélhetőleg jó társaságban, és közösen merenghetünk azon, hogy hogyan voltunk képesek egyáltalán megmozdulni ma reggel. A bölcsisnénik persze mindig vidámak (mi a titkuk??), ami szinte hihetetlen, elképzelve, hogy naponta 12 szaladgáló,sípoló, maszatoló poronty társasában töltik az időt –lehet, hogy ezt nekem is kéne próbálnom! Bár, ha belegondolok, én ugyanezt csinálom, csak nem gyerekek, hanem felnőttek között…
