Az az igazság hogy nem irigylem szegény Kate-et. A saját esküvőm előtt is majdnem elájultam, pedig azt nem nézte több millió ember élőben. Így is halálra voltam rémülve, hogy elbotlok a ruhában és hason fekve kerülök az oltár elé, vagy hogy a gyertyaviasz rácsorog a kezemre és a jajgatásomat esetleg nemleges válasznak fogják tekinteni (lehet hogy akkor jobban jártam volna?). Azért persze egy esküvő sem mentes a gikszerektől ,de hát attól lesz szép nem?
Bevallom hogy a polgári szertartásból nem sokra emlékszem, csak a pezsgőre és hogy a hároméves unokaöcsém a nővérem retiküljét lóbálva sietett oda, hogy hát ő is szomjas…Az egyházi szertartás elején pedig egyszerűen nem hallgatott el a megbeszélt ütemnél a zene, hanem csak ment tovább-tovább – ismeritek a Forrest Gump betétdalát, azt amikor a tollpihe forog a szélben. Na mindegy, szóval ez egy hossssszú szám. Mi próbáltuk visszafojtani a feltörő röhögést, aminek az lett az eredménye, hogy készült egy csomó gyönyörű esküvői fotó, amin bután vigyorogva állunk az oltár előtt…Hát,nemtom mit fogok mondani az unokáimnak…
Az éttermi dekoráció a közelében sem volt annak amit rendeltem, mivel én rózsákat kértem úszógyertyákkal, ami helyett kaptam kb. 10 üvegpoharat salátalevelekkel. Amikor rendeltem azt mondták, majd odaadhatom a távozó vendégeknek köszönőajándékként, de végül úgy voltam vele, hogy engem se dobna fel ha pár szottyadt salátát meg egy leégett gyertyát kapnék emlékbe. De a buli irtó jól sikerült, bár ma sem értem hogy tudott a barátosnőm koszorúslány szoknyában – abronccsal - a lába közé dugott sodrófával táncolni és hogy mit keresett a kék színű harisnyatartóm az egyik barátunk fején…
Elképzelem ahogy a királyi rokonság ropja a díszteremben – mindent a protokoll szerint! Nem irigylem szegény Kate-et, de tényleg. Bár az ajándékba kapott Herendi készletet, azt esetleg elfogadnám!
