Nos, mindenki tudja, hogy amíg az ember lánya kismama, kénytelen mindenhová magával vinni a gyerekét. Akkor úgy gondoljuk, ez a legnehezebb része, mert a baba hiába van odabenn, mégis elég nagy helyet elfoglal idekinn. Bár ámítanak néhányan azzal: nahát milyen helyes pocakod van! – miközben azt gondolják: Úristen, mikor fog már ez a nő szülni?????
Ilyenkor epedve várjuk a percet, hogy végre megszabaduljunk az óriás gömböc állapottól és végre egyedül sétálgathassunk. Beszerezzük az összes szükséges babahordozó(és –tároló) eszközt és biztosak vagyunk benne hogy felkészültünk. Az első meglepetés a kórházból hazafelé tartva ér minket, ugyanis a babahordozónak nevezett eszköz mindenre jó, csak hordozásra nem. Először is a formája olyan, hogy szegény csemeténk belecsusszan az aljába és onnan kénytelen pislogni, mint egy apró kis ruhakupac, amíg ki nem szabadítjuk. Másrészt a hordozó önmagában súlyos, erre jön még a 3-4 kilós baba (igenis az enyém kerek négy kiló volt…) plusz a ruhák ami még vagy húsz kiló. Szóval van ez a remek fogantyú, ami nem olyan mint a szatyor füle, hanem merev, így csak akkor tudnánk kényelmesen vinni ha a karunkat vízszintesen tartanánk, ahhoz viszont Schwarzeneggernek kéne lenni. Így marad az oldalra dőlős, lábhoz kocogtatós mutatvány, ami igen távol áll a kényelmestől – ráadásul az egyensúly megtartása miatt kinyújtott másik karunkkal olyan látványt nyújtunk mint egy fél lábú pingvin.
Rakhatjuk még a babát mózeskosárba, ami sokkal nagyobb mint a hordozó, ráadásul az egyik vége biztos nehezebb, így fennáll a veszély hogy már az első nap kiborítjuk a gyereket…Ezek után a babakocsi szabályos felüdülésnek számít, nem kell cipelni, sőt még a bevásárlószatyrokat is ráaggathatjuk – igaz csak azután, hogy a boltban sikerült egyik kezünkkel a bevásárlókocsit a másikkal a babakocsit tolni. Vannak boltok, ahol huzigatós kosár van, ilyen esetekben vonatozhatunk: babakocsi – anyuka – kosár.
Legújabb lehetőségként hadd említsem meg a hordozókendőt, kengurut, mei-tait és társait. Ilyenkor magunkra kötjük a babát és már mehetünk is. Legjobb a városi közlekedésben: csak felpattanunk a buszra és kész, mellőzhetjük a hangos káromkodást, mikor a több tíz kilós babakocsit (gyerekestől) próbáljuk fel/lerángatni a lépcsőn. Azoknak is jó, akik tömblakásban laknak, elég csak a hasunkra kötött babával lejönni a negyedikről, máris sutba dobhatjuk a kondibérletünket (nem is beszélve a térdizületeinkről)! A hatást fokozza a kellemes tavaszi/nyári időjárás, mikor a babával jól összeizzadva gyalogolhatunk a végtelenségig - mivel gyakorlatlan lúdtalpas lábainkat olyannyira kimeríti a plusz súly, hogy háromszor annyi időbe telik míg hazaérünk. Ráadásul vidéki városokban az ilyen típusú hordozás még mindig újdonságnak számít, így fel kell készülnünk arra, hogy az emberek leesnek a biciklijükről vagy nekimennek a lámpaoszlopnak felcsatolt babánkat látva.
Persze vannak a fitt mamák, akik a babakocsival futnak vagy a hordozókendővel túráznak, meg se kottyan nekik egy baba ide vagy oda. Én azt hiszem megmaradok a fentiek kombinációjánál: büszkén magamra kötöm a babát, felkapom a táskámat – a férjem meg tolja a babakocsit, végszükség esetére!
