Egy barátnőm azt mondta, hogy nekem olyan izgalmas az életem! Hát igen, valóban, minek is tagadjam. Hiszen minden második szombaton jön a kukásautó!
Azt tudni kell, hogy itt falun (bocsánat, már város, még ha csak 8000 lakója is van), hetente űrítik a biohulladékot tartalmazó kukát, mert szegény emberek, nem tudják a kertjeikben hová tenni a kiszedett gyomokat és a levágott füvet. Biztos ezért van az, hogy amint egy kis jó idő van és nagyot lehetne szippantani a friss levegőből, én valahogy mindig a szomszéd füstjét tüdőzöm le, ami az ősz óta ázó és égni egyáltalán nem akaró falevelekből származik.
A „maradék”ot, vagyis a háztartási hulladékot csak kéthetente viszik. Én nagy környezetvédő vagyok, régóta szelektíven gyűjtöm a szemetet, de még így is, mire eljön a második hét vége, már tele a kuka. Ezért is várjuk a kukásembereket ( a hivatalos nevük vajon hulladékgazdálkodási szakszemélyzet?) akik a zord időjárással dacolva, lobogó neonzöld mellényben jönnek,látnak és visznek.
Ez a szombat azonban más volt mint a többi. A férjem a reggeli jeges széllel mezítláb, papucsban küzdve (hah,férfiak...), miközben keze a kuka fogantyújához fagyott, döbbenten nézte végig a kukásautót, ahogyan megállás nélkül tovaszáguld. Lógó orral baktatott vissza, már az ajtóban panaszkodott: Még csak rám se néztek! – Ezt én sem értettem, hiszen a férjem igen szép ember és a mosolya is nagyon megnyerő. Felhívjuk az ügyfélszolgálatot, hát ez van, ők nem tehetnek semmit! Akkor miért hívják magukat ügyfélszolgálatnak?
A nap folyamán a szomszédok is rájönnek, hogy bizony, aki nem kel fel reggel hatkor, hogy kitegye a kukáját, azon rajtamarad. Lehet benne kakis pelenka, vagy tejeszacskó, félig megrágott zsemle vagy törött kisautó, nem számít, mert legalább késő este, amikor a sötétben nem lehetünk biztosak benne hogy jó helyen járunk,megcsap minket az ismerős bűz: De jó,hát itthon vagyunk!
