Persze tudtam én, hogy ez is benne lehet a pakliban, a doki mondott valami olyat hogy „Magánál kétesélyes a dolog” – de én arra gondoltam, naná hogy kétesélyes, lehet fiú vagy lány!
Már egy hete a kórházban kínlódtam, mert ott mást nem lehet, azért kórház nem? Ha nincs kórod,akkor kapsz! Minimum idegbajt. Mert az nem normális dolog, hogy egészséges embereknek be kelljen feküdni, csak azért, mert az a kis óriástörpe a hasukban nem akart időben kibújni. Hát szerinte még nincs itt az idő.
Lényeg, hogy bemegyünk, persze, mert jókislányok vagyunk és egyébként is, ha baja lesz a gyereknek azt nem viselnénk el. Egy hét telik el, a legnagyobb esemény hogy a szomszéd szoba lakói már megint hajnali négykor fürdenek – csak akkora zajjal mint egy vizilóhorda, és hogy a Zsuzsinak már valamit mutatott a gép. Persze, aki már itt van ezer éve, az nem szül, aki meg csak úgy beesik, annak 2 óra múlva ott a gyerek a kezében. Nem tudjuk hol rontottuk el.
Ha a kínos várakozást tévézéssel törnénk meg, a Marika néni úgyis szólni fog este kilenckor hogy takarodó és még a villanyokat is lekapcsolja –mert bár felnőtt emberek vagyunk, ez itt nem számít. Ez bebizonyosodik akkor is, mikor hosszas eredménytelen vajúdás után (a szülésznő szerint ez még nem is AZ), végre úgy döntenek, hogy császármetszéssel segítik világra a gyermekemet, mivelhogy semmilyen taszigálásra nem reagált. Az első lépés a katéter, ami eggggggyáltalán nem fáj a drága hölgyek szerint – hát persze, hozzászoktam, hogy csöveket dugdosnak a testrészeimbe, egyáltalán nem kellemetlen. De ajaj, valami gond van, nem folyik a pisi. - Gyere már Katikám, nézd már meg! Nézik, rángatják, nem értik, pedig jó helyen van! Aha, pont jó! Miért nem hoznak már mindjárt egy egész gyakornokcsoportot, nézze már meg mindenki! Addig én itt vígan fekszem, esetleg matrica leszek,mert a hasam már úgyis agyonnyomott.
Ezután jön a gyógyszerérzékenység tesztje, ami csíp, mint a barom – de hát mi ez a szülési fájdalmakhoz képes, ugye kismama? A fájásaim már percesek, nem tudok válaszolni…A gerinc-érzéstelenítésnél megállapítom, hogy ezt be kéne vezetni a munkahelyemen is és hogy már sokkal előbb beadhatták volna – mondjuk úgy kilenc hónapja… Magáról a műtétről nem mondhatok semmit, mert nem éreztem semmit, csak az éktelen ordítást hallottam, ami, mint kiderült, egy négykilós, lilás színű, kócos kis lényből jött, aki állítólag az én lányom (na persze, tuti összecserélték!). A lábadozás remek, szerintem az összes belső szervem a hasamba csúszott, beleértve a tüdőmet is. Míg mások virgoncan futnak két nap után, én még mindig alig bírok kiegyenesedni. Lehet, hogy bent hagyták a fogót? A kontrollon a doki azzal búcsúzik: „Hídba még ne menjen le, de a többi kismamával ellentétben legalább spárgázni tud!” Hála Istennek, este úgyis fellépésem van. A cirkuszban!
