Vagyis nem csak engem, hanem a céget. Végül is már jó régóta van itt, megértem. Valami új kihívást keres, minket meg itt hagy. Ki tudja, ki jön utána, de hogy ilyen jó nem lesz mégegyszer az biztos!
Megmondom őszintén, eleinte nem vettem komolyan. Külföldi, mit tudhatja ő? De aztán rá kellet jönnöm, nagyon is tudja, sőt, sokszor jobban mint én. Persze a hivatalokban, tárgyalásokon azért elkelt a segítségem,mert a magyar ember nemigen szeret idegen nyelven beszélni, még akkor sem ha tanulta. Egyébként a fönököm ritka talpraesett fazon, bárhol elmutogatja, hogy mit szeretne és ismeri a legfontosabb magyar szavakat is, úgy mint: szia, nem jó, munka és lufi. A kezdeti nehézségek után rájöttem hogy esetleg, véletlenül még tanulhatnék is tőle és későn vettem észre, hogy megváltoztatott. Meghallgatta a nyafogásaimat, de sosem engedte, hogy feladjam, míg végül már csak akkor mentem hozzá mikor már a vonatrablástól a hajtépésen át a kínos vigyorgásig mindent kipróbáltam, hogy megoldjam a lehetetlen feladatot. Ekkor beléptem hozzá (mert az ajta mindig nyitva) és panaszkodtam, ahogy azt kell. Bár az hamar kiderült számomra, hogy sírni nem érdemes előtte, mert utána hetekig azzal cikizett. Szóval odaálltam, szomorú képpel elmeséltem a viszontagságaimat és megállapítottam hogy ezt nem lehet megcsinálni. Erre ő rám nézett, mosolygott és elmondta a javaslatát. Francba, hogy ez eddig nem jutott eszembe!
