Örökbefogadtuk, jószívűen, egy menhelyről. Pontosabban egy lakásból, mert ott tartották, más társaival együtt, mondván a cicák nem bírják a ketrecet. Szerintem a kutyák se, ezért vannak kennelben vagy nagyobb területen.
De a lényeg hogy hazahoztam, kiengedtem. Az első dolga volt hogy a sarokba bújjon remegni és ki se jött vagy két napig. Nem tudom honnan menekítették,de kemény élete lehetett szegénynek. Két nap után meguntam, elvégre én egy ölbe ülős, dorombolós, puha kis jószágot szerettem volna, nem egy sarokból fújtató szőrcsomót. Hát megszelidítettem, egy edényfogó kesztyűvel. Na nem, nem bántottam én egyáltalán, a kesztyű nekem kellett, hogy meg tudjam fogni anélkül hogy felszakítaná az ereket a karomon. Simogattam ezerrel, még dorombolt is. Pár nap után megszokott, egészen macskához méltóan viselkedett, a lábamhoz dörgölőzött és összeszőrözte a nadrágomat. Az ölembe sose ült, de nem is bántam. Elég volt hogy a kanapén nem találok egy szőrmentes négyzetcentimétert sem, de hát én akartam.
Aztán kertes házba költöztünk én pedig rávettem őt, hogy kint lakjon. Végül is nem volt nehéz, élvezte a csavargást, volt hogy egy hétre is eltűnt, azt hittem vége is lett. De mostanában már nem tünedezik el, pedig néha el bírnám viselni, mert idegesít. Én nem tudom mi lett vele, de állandóan éhes. A fél konzervet bevágja mint a szél, egy óra múlva pedig már ül az ablakban és üvölt. A kajáért. Befelé leseget, hátha átlát a függönyön és ha néha rajtakap hogy megmozdultam, megint rázendít. Márpedig én nem fogom óránként etetni, nem hízódisznó ez! Csak azt tudnám hogy fogom leszedni a falról a macskalábnyomokat…..
