Én szeretem a természetet, de tényleg. Környezetmérnöknek tanultam, azért hogy segítsek olyan kompromisszumokat találni amely a cégeknek és a környezetvédőknek is elfogadható. Nem hiszek a „támadjuk meg az olajkutat és akkor majd bezár a cég” módszerekben, szerintem mindenkinek meg kell élni valahogy és az iparra szükség van,elvégre honnan lenne a Józsinak elcédétévéje?
De a hangyák megleptek. Váratlanul jöttek, egyik napról a másikra. Minden repedésből előkerültek, minden helységben – a fürdőben a kád mellől bújtak elő. Én próbáltam kíméletes lenni, de tényeg. Először csak takarítottam, mondván, én voltam a lusta, nem söpörtem fel a morzsákat, ők pedig, hát mit tehettek, jöttek az orruk után, vagy akármivel is találják meg az apró kis ételmaradékokat. Igaz, szöget ütött a fejembe hogy a fürdőszobában vajon milyen ehető dolgot találtak, de aztán úgy döntöttem, jobb ha ebbe nem gondolok bele. Kitakarítottam és büszke voltam hogy milyen szép lett minden, már úgyis ráfért. De már estére ott voltak. Jöttek, láttak, meneteltek. Nem egészen libasorban, de mindenütt ott voltak, megint. Próbáltam őket kézzel összenyomkodni, gondoltam ha az előörs meghal, a többiek majd úgy gondolják veszélyes errefelé és nem jönnek.
De nem értettek a szóbol. Kénytelen voltam fújni. Persze azért egy olyan terméket választottam ami környezetbarát, ugyanis bio. Bár nem értem hogy lehet barát ami öl, de a szerelem is öl(het), mégis elfogadott dolog. Minden helyet befújtam ahol jöttek és vártam. Valóban elpusztultak, szegények, sajnos nem tudtunk együtt élni. Azért azt hittem intelligensebbek, de még mindig jönnek, rendületlenül. Nem zavarja őket hogy innen nem tér vissza senki, talán a királynőjük nem olyan szivélyes akihez érdemes hazamenni. Én meg nézhetem a szaporodó, immár mozdulatlan, fekete kis pöttyöket. Szegény butuskáim, hányszor mondjam még? Ne gyertek ide!
